2020 - Micsoda év volt!
A 2020-ban mindenki élete szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott. Januárban már Európában is egyre többször fordult elő a hírekben, hogy valami nagyon nincs rendben a világ másik végén. Ettől függetlenül a hónap végén még teljes nyugalommal utaztam el 3 napra, Londonba a kint élő barátaimat meglátogatni. Egyedül az volt a furcsa, hogy a kínai holdújévi ünnepségeket sorra törölték a városban, pedig ez a legnagyobb ünnepe az ott élő több százezres közösségnek.
Feje tetejére áll a világ
Aztán, emlékszem, március 16-án, hétfőn az irodában mindenki összepakolta a legszükségesebb dolgait, és pánikszerűen hagytuk ott az épületet és a következő naptól otthonról dolgoztunk. Majd még másfél évig. Ha azon a hétfői napon nekem valaki azt mondja, hogy most egy teljesen más, új életed kezdődik, biztosan nem hiszem el neki. Szürreális élmény volt. Egyszerűen nem fogadtam el, nem hittem, hogy ez a vírus pár hónapnál tovább tart. Azt pedig pláne nem, hogy alapjaiban változtatja meg az egész emberiség életét nemcsak gazdasági, de társadalmi szinten is.
Ahogy teltek a hetek, rá kellett ébrednünk, hogy anyagi világunk mennyire illuzórikus volt. Jó(l)létünket anyagi javak megszerzésében mértük, folyamatos időhiányunkat fontossági szerepünkkel hoztuk lineáris összefüggésbe és hirtelen nem tudtuk, mit kezdjünk azzal a rengeteg idővel, ami ránk szakadt a tavaszi kijárási tilalom miatt. Ha nem sütöttél minimum egy kenyeret, ha nem tanultál meg minimum egy új nyelvet és nem olvastál el minimum heti egy új könyvet, a közösségi média tett róla, hogy haszontalannak érezd magad. Mindenhonnan csak azt lehetett olvasni, hogy ki kell használni az időt, most van lehetőség az elszalasztott dolgok, tevékenységek pótlására, hiszen ez az állapot csak átmeneti, ne veszegesd el semmittevésre! – Pedig pont nem ez (volt) a lényeg.
Tökéletesen rendben volt, van, ha az ember egyszerűen nem akart semmit sem csinálni otthon a négy fal közé zárva önmagával vagy az egész családjával, csak túlélni, megemészteni, feldolgozni, hogy addig megszokott élete már sosem lesz olyan, mint addig volt. Az emberi léleknek ugyanis időre van szüksége a gyászhoz, a feldolgozásához annak, amit elvesztett. 2020. tavaszán egy világ gyászolta addigi materialista életét, de még nem tudta, milyen lesz a „másik” élet, hogyan tovább.
Ahogy telt az idő, azt gondoltuk; pár hónap alatt „legyőzzük” a vírust és nyáron már minden visszatér a normál kerékvágásba. Mindenki útnak indult lehetőségeihez mérten. Volt, aki repülőre ült és élvezte a turistamentes tengerparti fürdést, mások a balatoni hotelekben kerestek vigaszt megtépázott lelküknek. Én inkább belföldön jártam-keltem, és fedeztem fel a vidéki Magyarország szépségeit; életemben először nyaraltam a csodálatos Tisza-tónál, aztán legjobb barátnőmmel 4 nap alatt bejártunk 5 várost keresztül-kasul az országban. Azért vonattal Ausztriáig is eljutottam egy hosszú hétvége erejéig Salzburgba, illetve Bécsbe.
Mindennek ára van
A nyári lazítások következményeit azonban ősszel egyre érezhetőbben szenvedtük el, ekkor már nemcsak valakinek a valakijének a valakije volt fertőzött, hanem egészen közeli barátok, családtagok is. Közben a gazdaság padlóra került minden országban, még a fejlett térségekben is. A vírus nem kímélt senkit, GDP mértéktől függetlenül minden országot bekebelezett. Az őszi hónapokban a sötétség egyre hosszabbra nyúlt, a kellemes nyári meleg idő hideg, esős szürkeségbe, a biztos bizonytalanba, a hit elkeseredettségbe, az optimizmus enerváltságba, majd egyre mélyebb letargiába fordult át egyéni és globális szinten.
Még ma sem tudjuk, meddig tart ez az egész film, aminek mi magunk vagyunk a főszereplői. Mikor lehet újra utazni, moziba, színházba, fesztiválokra járni, anélkül, hogy tartanánk a vírustól és az újabb fertőzés-hullámtól. Mikor lehet egy konferenciát, rendezvényt anélkül megtartani, hogy azon kelljen aggódni, holnap egyik napról a másikra talán mindent törölni kell? De talán a legfontosabb kérdés: mikor tudunk újra bízni a másikban, hogy nem fertőz, nem veszélyes rám, illetve a családomra nézve? Meg merem-e ölelni őt, adok-e puszit az arcára/ fogok-e vele kezet üdvözléskor anélkül, hogy átfutna egy pillanatra az agyamon; biztosan nem fertőzött, ha érintkezem vele, én nem leszek beteg?
Félünk, és nem merünk tervezni. Az eddig évekre előre megszőtt, kiszámítható álmaink mostanra mind semmissé lettek, vagy legalábbis messze kerültek jelenünktől. Holnap hozhatnak a fejünk fölött egy olyan döntést, ami alapjaiban átírja akár csak 1-2 hétre előre kigondolt terveinket is. Bár elcsépelt, de talán lassan egy év elteltével most kezdjük megtanulni, hogy tényleg csak a ma számít.
Ami igazán fontos...
Emiatt napjainkban még inkább szükségünk van arra, hogy belső lelki világunk rendben legyen. Ha önmagunkkal békében vagyunk, akkor ez a fajta lelki nyugalom a legnagyobb immunerősítő a vírus ellen. Éppen ezért nagyon fontos, hogy még ezekben a borús időkben se veszítsük el a reményünket; muszáj hinnünk, hogy ez az egész csak egy állapot, még ha hosszan tartó is, de igenis véget ér egyszer, vagy legalábbis alkalmazkodunk hozzá, és megtanulunk biztonságosan együtt élni vele.
Észre kell vennünk mindazt a sok szépet és jót, ami körülvesz minket, értékelni kell minden pillanatot, amelyet szeretteinkkel, barátainkkal tölthetünk el és végre tudatosítani magunkban, hogy az igazi gazdagságunk és boldogságunk nem pénzben mérhető.
