Hogyan éljünk túl 1 évet home office-ban?
Már csak 1 nap volt hátra a nevezetes dátumig és erre a gondolatra végigfutott rajtam valamiféle borzongás. De nem az a kellemes fajta, hanem inkább az, amikor az ember tudatosítja magában; miért is jelentős ez a dátum az életében, és szép lassan elkezd visszaemlékezni. Szemeim a távolba révedtek, és foszlányokban törtek fel belőlem apró momentumok, érzések, képek, színek, hangok. 2020. március 16-án volt a régi életemnek utolsó munkanapja az irodában. Persze ezt akkor még nem sejtettem. Mint ahogy azt sem, hogy a régi életemnek is az volt az utolsó napja.
A pandémia kitörése
2020. március 17-től minden munkatársammal együtt otthoni munkavégzésre, azaz home office-ra kényszerültem a pandémia kitörésének következtében. Attól a naptól kezdve minden megváltozott. A zsigereimben az első otthon töltött napok után kezdtem érezni, hogy ami történik körülöttem és a világban, bizony nem egy-két hét alatt fog véget érni. 2 hétig emiatt teljes sokkban voltam.
Mi lesz velem? És a családommal? Mi lesz, ha elveszítem a munkám? Miből fogok megélni? És ha megbetegszem? Mi történik, ha én fertőzök meg valakit a környezetemben? A lakásban egyedül voltam a kérdéseimmel, illetve a gondolataimmal. Nagyon-nagyon furcsának tűnt eleinte, hogy nincs nyüzsgés. Nincsenek telefoncsörgések, átkiabálások a szomszéd asztalnál ülő munkatársnak, nem hallom az idegesítő kávéfőző gépet, percenként nem jön egy email, amit azonnal meg kellene válaszolnom, nem kell rohannom egyik megbeszélésről a másikra. Csend volt otthon.
Eközben, a már gyereke(ke)t nevelő barátnőim majd megőrültek otthon a rájuk szakadt ezernyi teendőtől, és az ezzel járó folyamatos zajtól; mit nem adtak volna egy szelet csendért?! Helytállni a munkában, az iskolás gyereket tanítani online, az ovissal folyamatosan játszani, közben főzni és enni adni az egész családnak, a takarításról már nem is beszélve…teljes káosz volt. Egyik élethelyzet sem volt ideális, de bizonytalan annál inkább. Esténként órákon át tartottak a videochat-ek és telefonhívások; ki hogy van, hogy bírja ezt az egészet?
Új élet, új norma
A közösség, a barátok és a család összetartó ereje most is gyógyír volt lelkemnek. Elkezdtem szép lassan megnyugodni és figyelni. Saját magamat, az érzéseimet, a gondolataimat. Aztán a tavaszi karantén heteiben rájöttem egy nagyon fontos dologra; hinnem kell magamban és bíznom kell az életben. Hogy minden elrendeződik, és helyére kerülnek a dolgok. Hogy ami most látszólag (nagyon) rossz, az ugyanakkor lehetősége(ke)t is rejt magában – csak ezeket nem könnyű felismerni az adott pillanatban. Hogy mindig fel lehet állni a padlóról és kialakítani új normákat, szokásokat, amik előre viszik az embert. Hogy ha nincs példa előttünk, akkor később, tetteinkkel akár mi magunk válhatunk jó példává mások számára. Hogy a legjobb megoldás a félelem ellen, ha cselekszik az ember és megy tovább előre, új célokat kijelölve magának és azokat kisebb-nagyobb lépésekben teljesítve.
Új lehetőségek, új kezdet
És mennyire érdekes az élet; éppen ma kaptam kézhez azt az oklevelet, aminek megszerzésére az utóbbi fél évben nagyon sokat készültem és tanultam. A mai naptól, 2021. március 17-től hivatalosan is gyerekjóga oktató lettem! Számomra ez az oklevél nemcsak egy papír, hanem a bizonyítéka és a szimbóluma annak, hogy sosincs késő belekezdeni valami új dologba, ami érdekel bennünket; legyen az nyelvtanulás, egy új szakma vagy egy új hobbi. Kitartással, hittel mindent végig lehet csinálni és el lehet érni. Hálás vagyok mindenkinek, akik segítettek ezen az úton.
Bízom benne, hogy ezzel az írásommal inspirálni tudok másokat arra, hogy a legvészterhesebb időkben se adják fel, helyette inkább próbáljanak meg előre tekinteni, és merjenek belekezdeni olyan dolgok megvalósításába, amit szívből szeretnek csinálni! A többi úgyis jön magától.
Szóval, nincs más hátra, mint előre. :)
