2020 - Micsoda év volt!
A 2020-ban mindenki élete szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott. Januárban már Európában is egyre többször fordult elÅ‘ a hírekben, hogy valami nagyon nincs rendben a világ másik végén. EttÅ‘l függetlenül a hónap végén még teljes nyugalommal utaztam el 3 napra, Londonba a kint élÅ‘ barátaimat meglátogatni. Egyedül az volt a furcsa, hogy a kínai holdújévi ünnepségeket sorra törölték a városban, pedig ez a legnagyobb ünnepe az ott élÅ‘ több százezres közösségnek.
Feje tetejére áll a világ
Aztán, emlékszem, március 16-án, hétfÅ‘n az irodában mindenki összepakolta a legszükségesebb dolgait, és pánikszerűen hagytuk ott az épületet és a következÅ‘ naptól otthonról dolgoztunk. Majd még másfél évig. Ha azon a hétfÅ‘i napon nekem valaki azt mondja, hogy most egy teljesen más, új életed kezdÅ‘dik, biztosan nem hiszem el neki. Szürreális élmény volt. Egyszerűen nem fogadtam el, nem hittem, hogy ez a vírus pár hónapnál tovább tart. Azt pedig pláne nem, hogy alapjaiban változtatja meg az egész emberiség életét nemcsak gazdasági, de társadalmi szinten is.
Ahogy teltek a hetek, rá kellett ébrednünk, hogy anyagi világunk mennyire illuzórikus volt. Jó(l)létünket anyagi javak megszerzésében mértük, folyamatos idÅ‘hiányunkat fontossági szerepünkkel hoztuk lineáris összefüggésbe és hirtelen nem tudtuk, mit kezdjünk azzal a rengeteg idÅ‘vel, ami ránk szakadt a tavaszi kijárási tilalom miatt. Ha nem sütöttél minimum egy kenyeret, ha nem tanultál meg minimum egy új nyelvet és nem olvastál el minimum heti egy új könyvet, a közösségi média tett róla, hogy haszontalannak érezd magad. Mindenhonnan csak azt lehetett olvasni, hogy ki kell használni az idÅ‘t, most van lehetÅ‘ség az elszalasztott dolgok, tevékenységek pótlására, hiszen ez az állapot csak átmeneti, ne veszegesd el semmittevésre! – Pedig pont nem ez (volt) a lényeg.​
Tökéletesen rendben volt, van, ha az ember egyszerűen nem akart semmit sem csinálni otthon a négy fal közé zárva önmagával vagy az egész családjával, csak túlélni, megemészteni, feldolgozni, hogy addig megszokott élete már sosem lesz olyan, mint addig volt. Az emberi léleknek ugyanis idÅ‘re van szüksége a gyászhoz, a feldolgozásához annak, amit elvesztett. 2020. tavaszán egy világ gyászolta addigi materialista életét, de még nem tudta, milyen lesz a „másik” élet, hogyan tovább.
Ahogy telt az idÅ‘, azt gondoltuk; pár hónap alatt „legyÅ‘zzük” a vírust és nyáron már minden visszatér a normál kerékvágásba. Mindenki útnak indult lehetÅ‘ségeihez mérten. Volt, aki repülÅ‘re ült és élvezte a turistamentes tengerparti fürdést, mások a balatoni hotelekben kerestek vigaszt megtépázott lelküknek. Én inkább belföldön jártam-keltem, és fedeztem fel a vidéki Magyarország szépségeit; életemben elÅ‘ször nyaraltam a csodálatos Tisza-tónál, aztán legjobb barátnÅ‘mmel 4 nap alatt bejártunk 5 várost keresztül-kasul az országban. Azért vonattal Ausztriáig is eljutottam egy hosszú hétvége erejéig Salzburgba, illetve Bécsbe.
Mindennek ára van
A nyári lazítások következményeit azonban Å‘sszel egyre érezhetÅ‘bben szenvedtük el, ekkor már nemcsak valakinek a valakijének a valakije volt fertÅ‘zött, hanem egészen közeli barátok, családtagok is. Közben a gazdaság padlóra került minden országban, még a fejlett térségekben is. A vírus nem kímélt senkit, GDP mértéktÅ‘l függetlenül minden országot bekebelezett. Az Å‘szi hónapokban a sötétség egyre hosszabbra nyúlt, a kellemes nyári meleg idÅ‘ hideg, esÅ‘s szürkeségbe, a biztos bizonytalanba, a hit elkeseredettségbe, az optimizmus enerváltságba, majd egyre mélyebb letargiába fordult át egyéni és globális szinten.
Még ma sem tudjuk, meddig tart ez az egész film, aminek mi magunk vagyunk a fÅ‘szereplÅ‘i. Mikor lehet újra utazni, moziba, színházba, fesztiválokra járni, anélkül, hogy tartanánk a vírustól és az újabb fertÅ‘zés-hullámtól. Mikor lehet egy konferenciát, rendezvényt anélkül megtartani, hogy azon kelljen aggódni, holnap egyik napról a másikra talán mindent törölni kell? De talán a legfontosabb kérdés: mikor tudunk újra bízni a másikban, hogy nem fertÅ‘z, nem veszélyes rám, illetve a családomra nézve? Meg merem-e ölelni Å‘t, adok-e puszit az arcára/ fogok-e vele kezet üdvözléskor anélkül, hogy átfutna egy pillanatra az agyamon; biztosan nem fertÅ‘zött, ha érintkezem vele, én nem leszek beteg?
Félünk, és nem merünk tervezni. Az eddig évekre elÅ‘re megszÅ‘tt, kiszámítható álmaink mostanra mind semmissé lettek, vagy legalábbis messze kerültek jelenünktÅ‘l. Holnap hozhatnak a fejünk fölött egy olyan döntést, ami alapjaiban átírja akár csak 1-2 hétre elÅ‘re kigondolt terveinket is. Bár elcsépelt, de talán lassan egy év elteltével most kezdjük megtanulni, hogy tényleg csak a ma számít.
Ami igazán fontos...
Emiatt napjainkban még inkább szükségünk van arra, hogy belsÅ‘ lelki világunk rendben legyen. Ha önmagunkkal békében vagyunk, akkor ez a fajta lelki nyugalom a legnagyobb immunerÅ‘sítÅ‘ a vírus ellen. Éppen ezért nagyon fontos, hogy még ezekben a borús idÅ‘kben se veszítsük el a reményünket; muszáj hinnünk, hogy ez az egész csak egy állapot, még ha hosszan tartó is, de igenis véget ér egyszer, vagy legalábbis alkalmazkodunk hozzá, és megtanulunk biztonságosan együtt élni vele.
Észre kell vennünk mindazt a sok szépet és jót, ami körülvesz minket, értékelni kell minden pillanatot, amelyet szeretteinkkel, barátainkkal tölthetünk el és végre tudatosítani magunkban, hogy az igazi gazdagságunk és boldogságunk nem pénzben mérhetÅ‘.
